A történetecske és a lelki fröccs

• Minden még bölcsis koromban kezdődött. Hát én abból semmire nem emlékszem, úgyértve, hogy akkor is 'beteg' voltam. Anyukám mesélte egyik nap, hogy nem akartak a bölcsibe engedni, amíg nem hoz arról igazolást, hogy nem vagyok fertőző. Nos, ez így, most 16 éves fejjel eléggé szíven talált, hogy már akkor úgymond elítéltek ezért. Anya azt mesélte, hogy csak picike foltokban volt a testemen, pl. a kézfejemen. Szerencsére akkor én semmit nem észleltem ebből. Most már sajnos tudom milyen érzés lehetett ez Anyukámnak. Az ártatlan, mosolygós kisgyerekét úgy kezelték, mint egy veszett kutyát. Egyèbként sikeresen bekerültem a bölcsibe, majd az óvódában sem buktam meg, és ugyan még mindig 'beteg' voltam, de mikor átmentem iskolába, megszűnt a 'betegség'. Nos, visszatérve az őskorból, ötödikes, hatodikas korom körül kezdődőtt újra minden. Nem mondom, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele, de nem kifejezetten törődtem vele, hisz csak a könyökhajlatomban jött elő, és nem durván. Bekentem néha krémmel, már nem is tudom mivel. Vicces, mert az ovis kori krémemre tökéletesen emlékszem, de nem írom le a nevét, mert nem szponzorál (sajnos). Vakargattam, néha sebes volt. Emlékszem egy napra, mikor reggel hajnali 8ra mentünk Pestre valamilyen gerincorvoshoz, és pont volt egy csúnya seb a könyökhajlatomban. Persze én rövidújjú pólóban mentem, és hát takargattam. Mikor visszaértem az iskolába, emlékszem úgy ültem a padban, hogy a pulcsimat a kezemre tettem úgy, hogy ne látszódjon a seb. Nem tudom miért maradt meg bennem ez a nap, lehet akkor kezdett el zavarni ez az egész, úgy tudatosan, de ki tudja. Voltunk persze bőrgyógyásznál, meg próbáltam krémeket, picit hasznàltak, utána újra előjött. Következő amire emlékszem, hogy nyolcadikos koromban kijött a nyakamon egy kis foltban. Megmaradt, hogy kint lábtengóztunk a fiúkkal meg a 2 barátnőmmel, és egyikük viccesen megjegyezte, hogy "Hé Totti, kiszívták a nyakad?" Nevettem, de belül igazából kicsit fájt, azt válaszoltam, hogy nem tudom mi az. Nos, ez kb. áprilisban volt, és ez a folt egyre nőtt. Átment az egész nyakamra, és felkúszott egy csíkban az arcomra. Megijedtem, mert ballagásra szép akartam lenni. Nehezen kikönyörögtem Anyától, hogy írasson fel nekem szteroidos krémet. Nagyon ellene volt, mert ilyen-olyan mellékhatás stb., de a ballagásra való tekintettel belement. Oké, rendbe is jött, pár napig csodás volt, utána ugyanolyan lett, mint előtte. Fogalmunk sem volt mi a fene lehet ez, ha még a szteroidtól sem múlik el. Mindenki mást mondott: ekcéma, simán száraz bőr, stb. Nekem mindegy volt mi ez, mitől jön rendbe, csak tűnjön már el rólam. Olyan volt ez számomra, mint egy büntetés. Következő állomás pedig ugyanezen év nyara. Nálunk volt pár napig a Balatonon a legjobb barátnőm, és ekkor ez a betegség elfoglalta a vállaimat is. Meg is jegyeztem a barátnőmnek, hogy egy tehén vagyok, mert az ilyen foltos. Eléggé kivoltam, hiszen nem így, betegen akartam a gimibe menni, hanem egy normális emberként. Tulajdonképpen mindig is elsősorban ÉN ítéltem el magam emiatt. Hiszen senki nem foglalkozott vele, egyedül én. Hülyén fog hangzani, de hittem benne, hogyha imádkozom magamért, sírok és ráfolyik a könnyem a bőrömre, elmúlik pár nap múlva, mert Isten megszán. Hát nem. Anya mindig szokta nekem mondani, hogy attól, ha sajnálom magam és csak reménykedem, nem fog elmúlni. Na, de vissza 2014-be. Mikor mentem gimibe, egész jó volt a bőröm. Az arcom és a nyakam meggyógyult, a karomon is alig-alig volt. De ez megtört október-november körül. Voltunk őszi szünetben a Kanári-szigeteken, és ott az óceán és a medence vize eléggé kiszárította. Viszont úgy barnult le a karom, hogy ahol a betegség pusztított, ott fehér foltos lett /mai napig így barnulok/. Minden eddiginél rosszabb lett, majdnem az egész arcom elfoglalta, a nyakam is borzasztó állapotú lett, és a karom is. Az arcom sajnáltam a legjobban. Eddig semmi pattanás, bababőr, stb., most meg ez a borzalom. Fájt, viszketett, vörös és száraz volt. A szárazság és a viszketés miatt még alapozót sem tudtam tenni, mert irritálta a bőröm. Annyi 'jó' volt benne, hogy télen úgyis hosszú újjú póló kell, szóval nem látszott semmi a karomból. Ebben az időszakban több vérvételen is voltam, hogy ezt-azt megnézzenek. Januárban elvitt Anya egy homeopata bőrgyógyászhoz, aki az eddigi orvosok közül elsőként javasolta az ételallergia/intolerancia vizsgálatot. El is mentünk a vérvételre, hatvanezer forintért megnéztek 200 féle ételt. Az valami borzalmas volt. Annyira vastag lett már a bőröm a sok irritációtól, krémtől, sérüléstől, hogy a nő nem látta a vénám, és egyszerűen nem jött vér. Háromszor szúrták belém a tűt, de semmi. Majd végül a csuklómból sikerült egy nagyon kevéske vért leszívni, miután már jól megforgatta a tűt. Azt hittem ott ájulok el. Anyával arra számítottunk, hogy teljesen felesleges és pénzkidobás volt ez, mert úgysem jön ki semmi. Aha, gondoltuk mi, kis naivak. Kapásból a tejfehérje közel négyszer annyi volt, mint ahonnan számítják az intoleranciát /30-tól, nekem 119/. Majd jött a sok mogyoróféle, olajos magvak, glutén, lisztfélék, borsó, kuszkusz (??? életemben nem is ettem még), tojásfehérje, és még sorolhatnám. Konkrétan köpni-nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől. Nagyon rosszul éreztem magam, hiszen mindig is imádtam a hasam. Nutella, pizza, csoki, ezeknek annyi. Rendben, elfogadtam, nem is volt választásom, a gyógyulásért bármit. Emlékezetes nap volt, mikor mentem februárban házibuliba, és vittem magammal a mindenmentes kajáim, pl. míg a többiek pizzát ettek, én palacsintát különleges lisztekből, drága édesítőből, rizstejből és tojáshelyettesítőből, és mindenki nézett, hogy what. Nos, pár hónap kemény diéta után szép is lettem. Arcom, nyakam puha és selymes, karomon is csak picit. Egy baj volt. Előjött egy folt a bal kézfejemen. A jobbon is később, de az sosem volt annyira durva, mint a bal. Pontosan nem emlékszem melyik hónapban történt, de olyan március-április körül. Megijedtem, mert nem akartam, hogy egy olyan központi helyen megjelenjen, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Aha, kár volt. Ugyanis szép lassan, az egész bal kézfejem befedte, hála annak, hogy mindig éjszaka, álmomban vakartam el. Mások álomba sírják magukat, én álomba vakarom. A megvastagodott a bőr a kézfejemen /tegyük fel jobb állapotban van a szokottnál/, akkor sem úgy néz ki, mint az egészséges bőr, pl. ha behajlítom. De ez legyen a legkisebb problémám, bár ne viszketne és ne lenne sebes. Közben pedig még egy dolog közrejátszott a magánéletemben, és ezzel a két dologgal elkezdtem transzperszonális pszichológushoz járni. Segített, és azóta is járok. Szóval nyáron nagyon örültem, mert egész jól kinéző nőcske lettem, és nem aggódtam semmi miatt. Viszont a természet rendje szerint nem lehet egész évben nyár. Ősz elején teljesen jó volt minden, aztán jött a hideg. A tél még a totál egészséges bőrnek sem tesz jót, nemhogy egy betegnek. A testem teljesen feladta a küzdelmet, győzött a betegség. Úgy néztem ki, mint egy kígyó és egy rák keveréke. Hámlott és rákvörös volt mindenem, főleg az arcom. Ha ez önmagában még nem lenne elég, viszketett is, plusz a lábamon is kezdett uralkodni az ellenség, és mindig sebesre vakartam. Az elején nem említettem, hogy a térdhajlatomban is volt mindig, de feleannyira sem jelentősen, mint a karomon. Ekkor már erről szólt az életem. Nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna a kinézetem miatt. Gyűlöltem tükörbe nézni, szó szerint rettegtem a látványtól. Utáltam magam. Egyrészt, hogy nem tudok leállni a vakarózással, másrészt miért nem múlik már el. Féltem, hogy ez valamiféle büntetés nekem az Égiektől, vagy csupán egy próbatétel, hogy képes vagyok-e legyőzni önmagam. 2016 januárjában elmentünk Mosonmagyaróvárra, biorezonancia vizsgálatra. Ez úgy nézett ki nagy vonalakban, hogy egyik kezemben egy fémet kellett tartanom, ami egy műszerre van rákapcsolva. A másik tenyerembe pedig egy fém, tollszerű dolgot nyomogatott szintén a műszerre csatolva. A műszer pedig értékeket mutatott a néninek, amik az ételallergia szintjét mutatták ki. Itt is nagyon magas lett a tej, meg kijött még sok gyümölcs és zöldség is. Viszont a glutén már nem számított, úgyhogy már ehettem igazi zsömlét (persze vizeset)! De ez már egy jó hír volt számomra. Nem igen értettem, mi volt a lényege a vizsgálatnak, mert most még egyszer kimutatták, hogy semmi tej, szuper. Oh, és kaptam probiotikumot. Egy ideig szedtem, de abbahagytam. Sosem tudom az ilyeneket rendszeresen tartani, ezt nem szeretem magamban. Lehet, ha rendszeresen szedem, már nem lennék ilyen. Teltek, múltak a hónapok, néha rendbejött, néha rosszabbodott. Én pedig kezdtem feladni ezt az egészet. A küzdelmet magammal, és a diétát is. Igen, többször vettem a suliban vaníliás fánkot, vagy valami olyat, amiben csak az van, amit nem ehetek. Magam sem tudom miért tettem, mikor a gyógyulásra és a kitartásra kellett volna koncentrálnom. És ez fokozódott, többször ettem a testvérem pizzájából, tele sajttal és tejfölös alappal, sajtos tortillát sajtszósszal stb. Persze mindezt megbántam, mikor azért sírtam, hogy milyen rosszul van a bőröm. Próbálom tartani magam újra, bár nem mindig sikerül sajnos, de minden fejben dől el, és először ott kell rendet tenni.

  
  

  Elérkeztünk hát a jelenhez, ami miatt most mindezt leírtam. Most jutottam el arra a pontra, hogy vállalom ezt az egészet. Vállalom ki vagyok, milyen vagyok, milyen a bőröm, mit érzek, és segítek, hogy mások is meg tudják ezt tenni. Mint olvashattátok, elég sok éve küzdök ezzel a betegséggel. Mindig takartam, és fájt, hogy így nézek ki. Most ott tartok, hogy nem. Nem leszek olyan ember, aki szégyelli önmagát, és állandóan egy maszkot vesz fel, és amikor este leveszi, sírva fakad az alatta lévő látványtól. Hónapok óta ezt teszem, hogy egy nagyon vastag sminkréteget teszek fel, amitől hibátlannak tűnik az arcom. De belefáradtam, és elfogadom hibákkal együtt. Hiszen ezzel vagyok én az a Tóth Petra, akit szeret a családja, barátai, és elfogadják így. Nem néznek le, nem szólnak be miatta, ők tényleg elfogadnak, és így is szépnek látnak. Persze még mindig szeretnék meggyógyulni és nem így meghalni, de kezdem elfogadni. Hiába fájnak a megvető pillantások, elengedem, mert sokkal többen vannak azok akik szeretnek. Tartja a mondás, hogy mit ér az ellenség, ha az embernek vannak barátai. Jelen szituációban teljesen ezt vallom. És persze, a légy önmagadat. Ez most olyan vallomás, mint mikor valaki felvállalja, hogy transzszexuális. Hiszen ők is csak magukat adják. Tudom, nehéz, hisz láthatjátok én is csak 4 év után tudtam ezt megtenni. Attól, hogy sebes/beteg a lábad/kezed/bármid, ugyanolyan ember vagy, mint a többi, és ugyanannyit érsz, sőt, még többet is, hisz fel mered vállalni a hibád. Ugyanúgy járj boldogan strandra, rövidújjúban és rövidnadrágban, mint a többiek. Emiatt nem fogsz mások szemében egy állattá válni. Ha meg mégis, le vannak kakilva, mert semmi joguk emiatt ítélkezni, hisz nem tehet róla senki. Ahogy örök bálványom, Miley Cyrus is megmondta, senki ne merje elítélni, amíg át nem élte azt, amit ő. Én mindig arra gondolok, hogy mások nem tudják mi van ennek a hátterében. És amúgy is, kit érdekel egy olyan ember véleménye, akit soha többet nem látsz majd?! Lehet, hogy nehéz, sőt, én aláírom, hogy az egyik legnehezebb dolog nem rosszul érezni magad egy (vagy több) teljesen egészséges ember társaságban. De Te sem vagy beteg! Az elején idézőjelbe is tettem, hiszen nem én vagyok beteg, csak a bőröm. Igen, ez egy betegség, de a bőrnek a betegsége. Le tudod győzni, igenis elég erős vagy hozzá! Én is túlleszek rajta, és onnantól az összes figyelmem az álmaimra terelődik majd.

  Természetes, hogy ez nem egy nap alatt fog megtörténni, de türelmesnek kell lenni, csodák sajnos nincsenek. Igen, sokszor kívánom azt, hogy tökéletes bőrrel keljek fel reggel. Sok kitartásra, erőre van szükség mindenhez, ahhoz meg pláne, hogy egy betegség végre eltűnjön az életünkből. Mindenkinek meg kell tanulnia elfogadni és vállalni önmagát, mert anélkül nem fogunk elérni semmit. Tudni kell uralni a tested, az érzéseid, a fájdalmat egyaránt.

  
  

  Remélem nem feleslegesen írtam, és Te nem bántad meg, hogy elolvastad. Valld be, hogy magadba néztél, és elkezdted Magadat értékelni.

  Bárkinek kérdése/mondanivalója van, a 'Kapcsolat' menüpontban megtalálja, hol tud elérni.

  Puszy, Pet

  
  

Bevezető vagy mi

A cím láttán az emberek megdöbbenve kérdezik, hogy ez a blog mégis mi a fenéről fog szólni. Egyáltalán mire utal a cím? Mit jelenthet? A válasz nem mondom, hogy egyszerű. Tanácstalan voltam címválasztásban, így írtam néhány barátomnak, hátha van valami ötletük. Legjobb internetes barátom, szokásához híven hangüzenetben adott választ. Első mondata ez volt: "Hogyan fald fel a szendvicsed?", majd kuncogott egyet, aztán hablatyolt még egyet s mást. Először nem is értettem, mi a jó égről beszél ez a Roli. Majd kicsit továbbgondoltam az elsőre butának tűnő ötletét, és kipattant a fejemből, hogy miért ne lehetne valami full random hülyeség a cím?! Tökéletesen rám vallanak az oda nem illő 'kiegészítők', ez esetben a blog neve. Nos tehát, a címet Roszinszki Roli névre hallgató netes legjobb barátomnak köszönhetjük. Na és akkor a lényeg végre, hiszen senkit nem érdekelt a névválsztás roppant izgalmas története. Tehát a blogom rólam fog szólni. Pontosabban a már évek óta tartó betegségem naplója lesz. Mi is ez? A betegségek egyik leglátszóbb (ha van ilyen szó) formája, azaz a bőrön jelentkező különböző mintázatok. Az én bajomat senki nem tudja, minden orvos csak találgat, és próbálja feltörni a bőrömön a jelkódot. Borzalmas, viszkető, fájdalmas, vörös, csúnya, égető. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni. Ekcéma szerű dolog, de én már semmiben nem vagyok biztos. Mára szinte az egész testemet uralja, küzdök vele jó sokat, majd részletesebben is leírom.
Remélem ennyi elég lesz, hogy felkeltse néhány ember érdeklődését, mert már kiégett a szemem, és elkoptak az ujjaim.

Puszy, Pet